Svájc két pici gyerekkel

Magyar ember sajátossága a sírva vígadás. Panaszkodik az életéről, a katonaéveiről, a házasságáról és közben sztorizik és a végén vicceket csinál belőle. Én is Magyar vagyok és tőlem sem áll ez messze. De az elmúlt pár hónapban ez nem ment. Mert nem volt miről írnom, azaz lett volna, de akkor dicsekedtem volna. Azt meg nem szeretünk, vagy csak én nem, de mindegy is, mert nem írtam. Miről is írtam volna, mert valaki azt mondta, hogy olvassa amit írok, de szerinte ne legyen benne a magánéletem. Nem tartozik ide. Írjak csak a környezetemről. Valaki kérdezi, hogy miért nem írok a jogszabályokról, a lehetőségekről? Rengetegen kerestek meg munka ügyben, ami azért is vicces, mert én magam sem dolgozom. Ezzel viszont jó sok tenni és kutatnivalót kaptam, közben elhanyagoltam a naplómat, ami az eredeti célom volt… Otthon voltam pár hónapot, azaz 3-at. Életem legszebb, leghúzósabb, legjobb, legmunkásabb és igazából még elég sok leget írhatnék, de nekem a legemlékezetesebb volt. Viszont amire rájöttem, hogy folyton írok. A velem történteket folytan le akarom írni és miközben ülök a villamoson, azt fogalmazgatom, hogy ezt vagy azt hogyan írnám le. Aztán pár napja olvastam egy idézetet, hogy ne az olvasók döntsék el, hogy miket ír az író, inkább jöjjön az belülről. Így most belülről fog jönni és bár maradok a „Magyaros” stílusomnál, szerintem dicsekedni is fogok, vagy legalább is annak fog tűnni. Minden esetre lesznek magándolgok, lesznek kiborulások biztos, meg talán lesznek személyesek. De legalább én leszek. Akit meg nem érdekel, olvasson mást…