Svájc két pici gyerekkel

Stockengut próbálkozik. Eddig az összes inszeminálás bikaborjúval végződött. Nagy bánatukra. Bár helyesek kicsinek és kiskamasznak is nagyon viccesek, nem az igazi. Gondolom ezért, beszereztek őszre gyorsan egy bikát. Hatalmas busa fejű, de békés tekintetű állat sötét göndör szőrrel. Gyerekeim azonnal szívükbe zárták és a fogyóban lévő szénaadagját feldúsították, más tehenek elől elcsenegetve a szálakat. Ennek a ténykedésnek bika nagyon örült és szemmel láthatólag roppant hálás volt. Annyira megkedvelték egymást, hogy a végén a gyerekeknek megengedte, hogy megsimogassák a széles orrát, miközben e kezükből kitekerte nyelvével az újabb szénaadagokat. Igen barátságos bikuci (marja szemmagasságomban volt), nagy sötét szemekkel bámult utánunk kifelé menet. Nem is sejtettük, hogy nemsokára újból találkozunk vele.

A kertünk mellett van egy (villanypásztorral) elkerített rész, ahol a tehénkék szoktak legelni. Ez egy összefüggő L alak, aminek a belső részén a házunk előtt futó patak folydogál, kis facsemetékkel körülvéve. Úgy kell elképzelni, hogy az L sarokpontjánál van a forrás, betű hosszú száránál a patak fut (nekünk a patak túloldala), a talprésze meg a mi kertünk mellett terül el közvetlenül. A mi füvünk napközben elég jó napot kap, de a patak túloldalán már reggel is szép napfényes az idő, egy kis emelkedőnek hála. Itt szoktak a tehenek tanyázni, melegedve a reggeli napsütésben. Néha-néha délután áttévedt egy-egy tehén, akit aztán esténként összeterelnek, vissza a karámba. Így nem csoda, hogy egyszer a gyerekeknek igazi nagy szám volt ősszel, mikor a lakásunktól kb 20m-re egy tehenet megpillantottak! Vittek is neki mindenféle jót: virágot, ágat, füvet... Marci még dísznövényeimet is megtépázta miatta. Estefelé azonban elhalt a kolompolás, mentek befelé a tehenek az istállóba.

Ezért is csodálkoztunk, mikor már 10 óra is elmúlt, mindkét gyerek ágyban és még mindig halljuk a kolomp hangját. Teheneket nem láttuk, mivel felhős, piszok sötét éjszaka volt. Az étkezőből kiszűrődő fény éppen elért a facsoportig, amin túl pár méterre már a tehenek felségterülete volt található. Megjegyzem ez azonban az itteni kutyatartókat nem zavarta abban, hogy a kutyáikat (villanypásztor tartóbotjáról leakasztva a drótot) ott sétáltassák, kakiltassák. A csodálkozásunk azonban kuncogássá fokozódott, mikor láttuk, hogy egy fekete-fehér tehén átlépvén a földön fekvő néha elhalón felszikrázó drótot, a facsoport tűleveleire vetett szemet. Talán hátvakargatás végett, talán valami egzotikumra vágyott. Akár mit is tett volna, szépen ballagott a facsoport mentén, majd beleveszett a csillagtalan sötétbe. Viktor felkiáltva " már megint nem tették vissza a villanypásztort!" felkapván a telefonját, hogy annak a fényében megkeresi a tehenet, betolja a védett részre és ha nem tapossa le a lábujját közben, talán még a drótot is megtalálja és visszarakja a helyére. Nohát kiment a teraszajtón, miközben én az étkező ablakán keresztül szellőzetve, figyeltem az eseményeket. Mikor elment az ablak előtt, megmutattam, hogy merre láttam utoljára a tehénkét. Átvágott a facsoporton, majd két pillanattal később szinte repülve szelte át a vékony mezsgyét és egy fürge szökkenéssel bent termett az ablakon. Rendesen elcsodálkoztam, hisz sok év alatt ilyen fürgének még nem láttam a férjemet! De aztán hangos csörgés-ropogás-pattogásra lettem figyelmes, valami nagy és sötét törte át magát a fácskák ágai között. A lámpafényben megláttuk: a bika ügetett játékosan Viktor után, majd az ablakra meredve kissé meghökkenve megállt és jobbra-balra tekingetve kereste a kis fényt, ami olyan mókásan ugrabugrált az előbb. Hatalmas volt! Főleg miután nem egy háromcolos vaskarám áll közöttünk, hanem csak néhány fűszál. Bika, elfelejtvén, hogy mit keresett, a barátságos-meleg fényözönből kukucskálók felé vette az irányt, azaz felénk!! Pár lépés megtétele után (mekkorákat lép egy bika??) már a teraszunk kövét taposta és csak az emlegetett tehén (és talán a szarvai szélessége) miatt nem dugta be fejét  az ablakunkon. Meghallván a kolomp közeli hangját, megindult a tehén után, majd tettek egy tiszteletkört a gondosan ápolászott füvön, tányérnyi bemélyedésekkel nyomatozva az egyébként asztallapsima pázsitot. Közben megpróbáltuk lefényképezni őket. A fényképezőgép kattogására a tehén - mivel már úgy is borzolászva voltak az idegei a szomszéd néni mozgásérzékelős lámpájának szeszélyesnek tűnő felvillanásaitól - szép szökkenésekkel reagált és hátra többször kirúgott, hatalmas darabokban röptetve a fűcsomókat. Viktor még egy darabig megpróbálta őket nézni, majd bejött és vigyorogva így szólt: "Ez izgalmas volt!"

Másnap reggel láttuk a gyep maradványait... ott futkározni egy darabig nem lehet!