Svájc két pici gyerekkel

Történet másfél hete kezdődött. Gyönyörű napsütéses meleg április vége volt. Lementünk a gyerekekkel a strandra, de még nem üzemelt. Bementünk találtunk egy szupi játszóteret (részletek a játszótereknél) és átmászókáztuk a délelőttöt. Délben nagyon meleg lett a széltől védett gyerekmedence körül, ezért hazaindultunk. Viktor úgy döntött, hogy ebédidő lévén menjünk be a közeli étterembe -Mönchhof restaurant  (http://www.moenchhof.ch/)- ahol, szerinte fantasztikus a kínálat és nagyon finoman főznek. Tudni kell, hogy Viktor gyűjti a szuper éttermeket, így gondoltam kipróbálhatjuk, hátha ismét egy csodás kulináris élvezetben lesz részünk. Egy aranyos kis pincérlány szolgált ki minket a kerhelyiségben. Kértünk paradicsomlevest, meg sülthúst szalmakrumplival a gyerekeknek, említve, hogy Ők már nagyon éhesek, hozzák ki minél hamarabb. Magunknak meg főételt (Viktor rákot én meg spárgát, ki ki a kedvencét). Egyszerre hozták ki az összeset, addig hála a "székely" előrelátásomnak, azaz mindenre fel kell készülni, ettek a gyerekek kekszet, meg gyömölcsös szeletet. Persze telepakolták a pocakjukat és hála a bevitt szénhidrátoknak felturbózódtak. Akinek van gyereke az tudja, milyen. Fanni fel-le ugrált a székre, Marci csapkodta az asztalt. A meghozott étel sem javított a helyzeten. A paradicsomleves csípős volt, a hús túlfűszerezett (gyerekmenű!!!), egyedül a sültkrumpit ette Marci (húst mint később észrevettem ledobálta a földre). Fanni szerencsére megelégedett Viktor rákocskáival. Mindezek ellenére jól éreztük magunkat. Étel finom volt és a kilátás csodás volt. Készítettem is pár képet. Körülöttünk üres volt a placc, mivel a nap erősen sütött, csak pár elvetemült angol ült le pár asztallal arrébb. Nekik egy nagyobbacska kislányuk volt, aki miután megebédelt, gondolta levezeti az energiáit és rohangálni kezdett. eddig a pontig a mi gyerekeink kezelhetőek voltak. Amikor azonban elsüvített mellettük a kislány, Marci is és Fanni is elkezdett sivítani, hogy Ők is rohangálni szeretnének. Ekkor odajött egy szemüveges ősz hajú vezetőnek látszó férfi és megkérdezte, hogy minden rendben van-e? Ránéztem és láttam, hogy rosszallóan összehúzta a szemöldökét és feltűnően rám, majd a sivítozó gyerekekre nézett. Totálisan elképedtem. Egyrészt szinte üres volt a terasz, másrészt épp csitítottam a gyerekeket. Tehát láthatta mit csinálok, mégis szóvá tette. Mivel a gyerekek lenyugtatása fontosabb volt, mint az úriembernek nem nevezhető egyénnek válaszolni, így a kérdést egy laza bólintással elintéztem. Ezek után próbáltunk minél gyorsabban eltűnni. Összeszedtem a kavicsok közül a széthajigált étel-elemeket. Majd felfedezvén, hogy Marci azért ideges, mert a pelusa nem volt elég, sőt a harisnyája és a nadrágja sem a kijövő folyadék mennyiségnek, elvittem átpelenkázni. Volvó csomagtartója ideális erre. Visszatérvén épp az emlegetett elegáns emeberkébe botlottunk, aki Viktortól átvette az ebéd árát. Szokásos kérdésre, Viktor azt felelte, hogy kicsit későn hozták ki a gyerekek ebédjét. Pechére (vagy Isten ujja???) pont odanéztem ekkor, erre újabb döbbenetemre a férfi elhúzta a száját és elvonult. Viktor erre megvonta a vállát és azt mondta nekem, hogy svájci, azt csinál amit akar. Kb. másfél hét múlva Marcit és Fannit elvittem oltásra. Marci aránylag jól viselte (eddig), de Fanni belázasodott. Egy napig elég rosszul volt és az éjszaka is felváltva néztünk be hozzá Viktorral. Délben sem aludtam, mert akkor Fanni fent volt kicsit, majd mikor Marci felébrdet, Fanni lefeküdt ismét. Késő délután azonban jobban lett, így hatalmas hancúrt csaptunk a kertben. Este mindkét gyerek már nyűgös volt és bár hatalmasat ettek sonkából, az éjszaka nem múlt el felkelések nélkül. Egy ilyen nap után Viktor bement reggel a Városházára, hogy bejelentkezzünk. Mivel nem fogadták el bemondásra, hogy mi is itt vagyunk ezért nálunk hagyta a kocsit, hogy 11.30-ig érjünk oda. Persze a gyerekek nehezen ébredtek és minden lelkierőmet össze kellett szedtem, hogy a két nyűgös enni nem akaró gyereket evésre, majd indulásra bírjam. A városháza azzal az étteremmel szemben van, ahol múltkor voltunk. Elindultunk, 11 után nem sokkal. Szerencsére pár perc volt csak az út, meg is találtam a bejáratot, csodálkozásomra azonban nem volt parkolási lehetőség. Nem baj gondoltam, az étterem külső parkolójában megállok (üres volt az egész kb. 15 férőhelyes parkoló), úgy is csak pár percig leszünk. Megálltam, hátramentem, hogy kivegyem a babakocsit. Erre megáll egy nagyon lapos és nagyon fekete sportkocsi és az említett emberke ül benne. Letekeri az ablakot, majd rám néz és azt mondja, hogy ez az étterem parkolója, oda jöttünk? Őszintén válaszoltam, hogy nem, a Városházára kell mennünk. Erre közli, hogy menjünk onnan, mert ez az Ő parkolójuk és hatalmas vendégsereget vár. Kérdeztem mikorra várja (harci parázs felpiszkálva)? Erre a csuklójára néz, amin nem volt óra és azt mondja, hogy kb. fél óra múlva. Jó,- mondom kicsi élesen - 10 perc múlva elmegyünk. 10 perc? Az jó, akkor maradhatnak! - mondta erre és gázt adva elhajtott. Nomármost, annyi képp lezajlhatott volna ez a beszélgetés, annyi véggel... még talán azzal is, hogy ott ebédelünk, mert kedvesen meginvitál minket utána. Vagy azzal, hogy a Városházának (mint 2 perccel később megtudtam), van saját parkolója, ott meg lehet állni... Kb. 8 perc mulva ismét a kocsinál voltunk. Épp csak bementünk, bemutattuk az útlevelet és magunkat (kedves férfi rámmosolygott, de hiába, már a tűz belobbant). Mikor visszaértünk, beraktam a babakocsit a csomagtartóba, az étterem felé pillantva látom, hogy a férfi ott áll és látja, hogy készülünk elmenni. Erre bepöccentem. Fogtam a két gyereket (Marcit a karomban tartva, Fannit kézenfogva) elindultam befelé. A pincérfiúk közé befurakodtam és egy jó hangosat köszöntem. Erre a pincérek összerezzentek és megkérdezték mit akarok, mondem nekik, h a főnökkel beszélni... Főnök kijött, mikor közöltem vele, hogy nagyon csúnyán és önző módon viselkedett (angolul). Felkapta a vizet és - gondolom - a szokásos modorában kiosztott, h mit képzelek ez az Ő saját parkolója. Mondtam neki, hogy azt értem, de mondhatta volna, hogy "segíthetek-e Önnek"? Esetleg kedves is lehetett volna... erre átváltott németre és 10 centire az arcomtól üvölteni kezdett. Nomármost ha valaki támad, felveszem a kesztyűt. Nem ijedtem meg, sőt! Végig hallgattam a mondókáját... aztán Ő is az enyémet. Vége az lett, hogy kiderült édesapja most halt meg és feszült. Nos, mondtam neki, hogy sajnálom, tudom milyen az elveszíteni egy édesapát. De többet ide nem jövök, sem az ismerőseim! Szerintem úgy gondolta nam hiszek neki, mert miután elmenőben (elvonulóban, amennyire tudtam felemelt fejjel menni a Marcitól és Fannitól) voltunk, égre-földre esködözött, hogy tényleg meghalt és Isten nevében higgyek neki, végén le is térdelt... de akkor már nem érdekelt a bocsánat kérése.

Azt hiszem a legjobb a pincéreknek lehetett. Szerintem végigröhöghették az egészet és talán még utána is emlegetve leszek. Letérdeltettem  a fehér kavicsútra a fekete porcelánba öltözött Főnököt!

Utólag a vicc jut eszembe a lóról: nem vak, csak bátor! Szóval az Ő felségterületén, használva az Ő parkolóját, illetéktelenül, és még le is szidtam!!!... Peche volt!  

Ui: A szomszéd házban lakik, amit oly sokszor megcsodáltam már párszot (Évi is amikor itt volt). Google maps-on még az átépítés elötti állapotot lehet látni. Amióta írtam ezt, azóta többször láttam. Érdekes mód, nem köszönünk egymásnak!