Svájc két pici gyerekkel

Egészen elképesztően jó volt, sőt hihetetlenül! Azzal kezdődött, hogy a férjemmel elkezdtünk vitatkozni, hogy egy vagy két nap alatt tegyük meg az utat. Ő az egy napos út mellett érvelt, én a kétnapos mellett, igaz döbbenetemre szervezett egy közbenső szállás-állomást Bécsben az öccse édesanyjánál Katinál. Mondjuk úgy, hogy az út addig egész jó volt, néha megálltunk, néha bealudtak icipicit, sok filmet néztek ( ha valaki beszerez egy uti DVD lejátszót, az hosszú úton egyszerűen áldás), főleg Kisvakondot. Egyszer fakadt sírva Fanni, a torkát fájlalta. Készültem: kamillateát itattam vele, kiderült egy megállónál, hogy a torka nála a pocakja, azaz inkább a hólyagja... ugyan is tele volt. Nyomta a biztonsági öv. Ennek az ülése látta kárát, de nem volt nagy vész, vittem pótnadrágot ( vízhatlan hónadrágot), így nem volt gond visszaülnie a lemosott ülésre. Este 10 után értünk Bécsbe, Marcit azonnal lefeketteük, már ha azonnalnak hívjuk azt, amikor 15 percig a kinyitható utazós babággyal veszkődök. Még ezeddig soha nem sikerült egy rángatás után fixálnom a csiklórészeit! Másnap elmentünk a Schönbruni kastély Karácsonyi vásárába. Enyhén vicces volt a kilátótól a kastélyig az út, mivel a sétautak egy merő jég és hó volt, hó alatt megbúvó jégcsapdákkal. Fanni Viktor fülébe kapaszkodott (nyakában volt), Kati Daniba én meg Marcival súlyosbított babakocsiba. Egész gyorsan leértünk és megúsztuk (Fanni kivételével, aki előbb jégsít, majd jégbalettet adott elő, mielött apja biztonságos vállaira menekült volna) fenékreesés nélkül. Karácsonyi vásár szuper volt, rengeteget nézelődtünk a sok csecsebecse és édesség között, míg végül Viktor lágy szíve győzött és Fanni egy tenyérnyi nyalókával tért vissza (napokig ette). Kati közben a vásár legnagyobb sorába állt be, kiderült nem véletlenül volt akkora, mert hihetetlenül finom (Fanni szerint: körbe-körbe) krumplit ettünk, ami leginkább egy spirálra emlékezetett. Marci annyit evett, hogy bealudt utána a babakocsiban. Arra sem ébredt fel, hogy felvittük a babakocsit és leraktuk a szobában. Megvártuk, míg kialussza magát s utána hazaindultunk. Otthon már várt minket a vetett ágy és a melegítenddő vacsora Édesanyám jóvoltából. Másnap Ő is megjelent személyesen és míg a kicsik audtak én el tudtam menni kicsit. Első utam a Daubnerbe vezetett (utna számos első még) egy dobostota és pár pogácsa bezsákmányolása után végre igazán jól éreztem magam. Persze hatalmas bevásárló túrákat tettem, aminek a mindennepi következménye, lévén 117 lépcsőfok vezet fel a lakáshoz és a szatyrok együttesének súlya néha elérte az egy-gyerek súlyt, plusz a napi egyszeri játszóterezés (föl-le lépcsők) leolvasztotta a sajthájat rólam. Egy hét után belefértem a terhességem elötti ruháimba (no nem a házasságom elöttiébe, amit csak úgy emlegetek, hogy a vajkorszak elötti, mivel férjem ismertetett meg a minőségi vaj igazi ízével). Pedig a mindennapi dobostorta adagom meg volt, tudtam, hogy itt úgy sem kapok olyan finomat. Ennek következményeként Zsuzsit is meg kellett látogatnom (kozmetikusom), ami külön boldogsággal töltött el, hihetetlen szuper személyisége varázsossá emelte az új év első napját! (még egy boldogságcsöpp) Ami pedig az ünnepeket illeti, Fanniba és Marciba beköltöztek a kisangyalok, az új lakás, vagy a rengeteg ajándékna hála, de egy sírás és nagyobb hiszti nélül megúsztuk az otthon-létet. Sőt! Nagybátyáméknál hagytak minket beszélgetni, enni ... bár a turbómókus fokozat azért bekapcsolt úgy 4-5 körül, de ennek áldozata az egyik unokabáttyuk volt, nem pedig mi. Ez persze az egész családnak nagyon tetszett, mármint hogy szegény Bálint lett nyúzva, aki egyébként a nagybáttyait nyúzza ugyanígy. Egy csöpp hátulütője volt, hogy alakásunk egy gyerekszobás és az esti lefekvések!!! Hát... szóval azok elhúzódtak, mivel még este 11-kor is találtak kuncogni és visongatni való dolgokat. Ez az otthonlétünk alatt nem oldódott meg, egy megoldásom volt erre (utóbb kiderült nem a legjobb), hogy a délutáni alváskor Marci a kiságyába, Fanni meg a mi ágyunkban aludt délutánonként (eleinte kicsit, aztán egyre többet). Persze ez az esti elalvás rovására ment, ahogy sejteni lehetett. Aztán szépen lassan elmúlt az tthon töltött idő és elindultunk visszafelé... Megáltunk egy kisvárosban Nürnbergnben, az eső dacára sétáltunk egyet a belvárosban és kezdtem magam újra nem csak anyának érezni. Ez azóta ismét visszaáll, de az a pár óra amit magamban (még akkor is ha közben a babakocsit toltam) tölthettem, az felejthetetlen! Férjem szava járása azóta: "Tündérkéim!"