Svájc két pici gyerekkel

Megjegyezném, hogy Svájcban élni nem könnyű számomra. Teljes elszigetelődés határán vagyok, mintegy elefántcsonttoronyban. Sok szép dolog vesz körül és finom ételek, de az emberek mások. Itt minden csendes, figyelni kell a másikra, mindig tekintettel kell lenni a környezetre. Halkan kell beszélni mindenhol. Spec. a lépcsőházban suttogunk! A játszótérig normál hangon beszélünk, játszótéren sem üvöltözhetnek, mert azok is a házak között vannak. Nem hallatszik hangos szó a lakásokból, olyan szellemváros hangulat van állandóan. Tegnap nagy mákomra összefutottam egy olasz szomszédommal. Ő mesélte, hogy meghívták egy buliba. Egy svájciak által rendezett buliba. Halk zene, beszélgetés. Hajnalban kelt, dolgozott egész nap, sokat utazott és olyan jó zsolozsmázó volt a hangulat, hát bealudt. Hagyták. Kedvesek, nem?

Gondolkodom, miért van ez? A tehénlegelőkön messze egymástól elszoktak az emberek a beszédtől? Ezt a habitust meg azóta sem vetették le és hatalmas asszimilációs folyamatnak hála, ez átszivárog a jelenbe is? Ez lenne az élni és élni hagyni eltorzított változata? … Itt a gyerekek egykék (vagy nincs gyerek) és már írtam, hogy nagyon „meg vannak nevelve”. Végig fogják a nevelőjük kezét (direkt írtam!) és csendben vannak, halkan és félénken kérdeznek, vagy elvannak a babakocsiban és nézelődnek. Ők a nem fontosak a családban? Amikor meg felnőnek, olyan mértékűen meg vannak nyomorítva, hogy ki akarván szabadulni a nyomás alól, átmennek full önzőbe? Buliznak a kijelölt (iszonyat drága) bulihelyen meg tanulnak, cajgáznak, dolgoznak, icipicit kertészkednek… mindezt persze rengeteg idő és pénzráfordítással! De persze, az alapvető nevelés működik, hogy csendben kell lenni! Közben kifejlődik egy csak magával törődő, magának élő kapcsolatait csak facebookon vagy twitteren, jobb esteben skypon élő generáció, akik nem tudják milyen egy jó házibuli?

Első nap ebben a lakásban benyitott a lányom az alattunk lévő lakásba. Kijött az úriember, kedélyesen elcseverésztünk. Majd hátraszólt a feleségéhez, hogy bemutasson neki. Asszony kiszólt, hogy tudja, hogy megérkeztünk, mert hallotta a gyerekek lépteit, meg a székhúzogatást… Írtó kellemetlen szitu volt. Majd ugyanaznap megismertem a felettünk lévő házaspárt két macskával. Elnézést kértek a macskák miatt, hogy biztos hangosak! … Lepetéztem! Majd csendben megjegyeztem, hogy a mi két gyerekünk kicsit hangosabb, mint két macska. Persze ezen jót vigyorgtak. Az otthoni lakás jutott eszembe, ahol a felettünk lévő kislány és csöpp fiú este 9 után is rohangászott. De nem zavart! Engem sem és a gyerekeket sem! Megjegyezték: megjött a kislány papája és ennyi. Ettől még teljesen jó kapcsolatban voltunk és vagyunk és csak most e két szitu kapcsán jutott eszembe a rohangászás…

Olyan, mintha nem élnének, mintha minden nap visszafognák magukat és ez iszonyú erőfeszítéssel jár, amibe bele is fáradnak bele is szürkülnek! ÉN NEM AKAROK SZÜRKE LENNI! Már csak a kivezető utat kell megtalálnom!