Svájc két pici gyerekkel

Általában délután 7 körül szoktunk elindulni Viktorért a munkahelyére, ha van valami nagyobb bevásárolni valónk. Ilyenkor a munkahelyhez közeli nagy Coop-ban megveszünk mindent. Nálunk a Coop nagyon kicsi és oda is kocsival kell menni. Gps-en a kilchbergi Coop 3 perc, az ottani 10. Nos, utóbbi azért kicsit több szokott lenni és néha trükközni kell (kis utak), hogy ne legyen sokkal több. Egy ilyen út során találkoztunk az év dugójával (rádió szerint). Pár lerobbant autó elég volt, hogy hihetetlen sor alakuljon ki az autópályán. Közeledvén a dugóhoz (egy beláthatatlnan nagy kanyar után volt) az utolsó letérőnél mindenki lement elöttem. Milyen boldog voltam, hogy arra, amerre én fogok menni, senki sem megy épp... Ők már tudták. Az alig 10 km-es út több mint egy órán át tartott. Mint általában most is vittem rágcsálni valót, meg innivalót. Pár falatot. Ami kb. 3 perc nyugit adott az elején. 4 sorban álltak az autók és 5 percenként mentünk előre max. 2 kocsinyit. Hosszúnak tűnt... nagyon, nagyon hosszúnak az út! Felhívtam Viktort, hogy mi a helyzet. Aztán úgy döntöttem BULIZZUNK! Letekertem az ablakokat elöl, jöjjön be a hideg levegő (22 fok volt kint), nem akartam légkondit használni. Így a gyerekek is jobban bírták a mocorgást. Aztán kerestem egy rádócsatornát, ahol táncolós zene ment. Fanni is és Marci is nagyon élvezte a kéztekergetős-bólogatós-ülve ficánkolós táncolást. Ha néha beszéltek a rádióban, követelték váltsak csatornát! Mellettünk elmenő autókban is talán kicsit jobb kedvűek lettek az emberek. Hol mosolyogtak, ho megmosolyogtak, hol nevettek, hol kinevettek minket, de a lényeg, hogy derű volt és nem morc körülöttünk! Vége lett a dugónak, nem is vették észre a gyerekek. Fanni este megjegyezte fektetéskor, hogy ugye megyünk még ilyen autókázást?